PrimeFM

Mi történt a valódi HiFi-vel?

Részletek

Közzétéve: 2014. máj. 08. csütörtök, 12:54

Nem túl szimpatikus húzás a tévécsatornáktól, amikor a filmeket megszakító reklámok hangerejét az egekbe emelik, frászt hozva ezzel az éppen elszundító nézőre. Bármilyen furcsa, a dolog hátterében pontosan az a jelenség áll, amely napjainkra gyakorlatilag teljesen kiirtotta a klasszikus értelemben vett HiFi-t.

A High Fidelity – vagyis magas (hang)hűség kifejezés eredetileg a rögzített hangok minél tökéletesebb reprodukálását, az eredetihez lehető legközelebb álló visszaadását volt hivatott minősíteni. A HiFi aranykorában mindent ennek a célnak rendeltek alá – a készülékek fejlesztésétől a hangfelvételek elkészítéséig. A 80-as években azonban valami csúnyán tönkrement.

A hangerő háború

Valójában senki sem tudja, hogy hol tört ki az a háború, amely a mai napig tart, és amelynek legnagyobb áldozata maga a hangminőség. Az első csata helyszíne valószínűleg a pénzbedobós zenegépek környéke lehetett. Ezek a kütyük rendszerint 45-ös fordulatú kislemezeket játszottak le, és a zenekiadók igen hamar felismerték a bennük rejlő marketing lehetőséget. A nyilvános helyeken játszott zene jó reklámot csinált a felvételeknek, ezért a kiadók mindent eszközt megpróbáltak bevetni annak érdekében, hogy a gép produkciója felkeltse a helyiség közönségének figyelmét. A figyelem felkeltésének legegyszerűbb módja pedig mi más lehetne, mint a hangerő növelése.

A zenegép viszont lehalkítható, ezért a kiadók aljas trükkhöz folyamodtak: - a felvételek készítése során a zeneszámok halk összetevőit hangosabbá, a hangosakat halkabbá tették - vagyis a hangos és halk részek közötti különbséget drasztikusan lecsökkentették. Ezután az így kapott felvétel jelszintjét mindenestül megemelték. A módszer neve dinamika kompresszió, az említett kezelés pedig az emberi hallás fiziológiája okán jóval nagyobb hangosság érzetet eredményez. Könnyen belátható azonban, hogy a lejátszott zene igen távol kerül attól, ahogy az eredetiben hangzott. A vokál, vonósok, dobok, torzított gitárok szinte azonos hangerővel szólalnak meg – ilyesmi valódi zenei produkcióban nem fordulhat elő.

A hangerő háború tömegpusztító fegyvere. A felső két sávon a felvétel eredetijének grafikus ábrázolása. Az alsó két sávon ugyanaz kompresszálva (a halk és hangos részek közti különbségek összemosódnak), illetve a felvétel általános jelszintje megemelve.

A „bakelit” lemezek korában szerencsére fizikai határai voltak az eljárásnak. Nem lehetett végletekig emeli a jelszintet, mivel a tű előbb-utóbb leugrott a barázdáról – ez valamelyest határt szabott a hangminőség további rongálásának.

És akkor beköszöntött a szép új digitális világ.

A hangerősség háború ekkora már erősen eldurvult. A magas hangosságérzettel felvett zeneszámok jobban érvényesültek mindenhol – a rádióállomásoktól az áruházakig. Elemi üzleti érdekké vált tehát az ilyen módon történő rögzítés. Az aránytalan dinamika kompresszió és hangosságérzet emelés megváltoztatta a zenehallgatási szokásokat. A „magas hanghűség” már legfeljebb másodlagos szempont volt a zeneipar által átalakított izlés(telenség) kiszolgálása mögött. A zenészek maguk erőltették a kompresszált felvételi módot, mivel csak így érezték magukat versenyképesnek. A korábban megjelent felvételeket újrakeverték, és hangzatos „remastered” vagy „digitally remastered” cimkékkel díszítve már csak így voltak elérhetőek a lemezboltokban. A CD pedig tovább emelte a tétet: a bakelitlemezeknél meglévő fizikai korlát gyakorlatilag megszűnt. Létezik ugyan egy elméleti limit – a hangmérnökök ezt digitális 0dB-nek hívják – de különböző trükkökkel ez a határ kijátszható. A zenehallgatók pedig szépen lassan hozzászoktak ehhez is. A CD zajtalansága és steril hangképe a minőség érzetét kelti, holott észrevétlenül egyre távolabb kerülünk a lényegtől.

Amikor már azt hittük, hogy nincs lejjebb...

...akkor beütött az MP3 forradalom. A számítógépes formátumok alapvető célja a zeneszámokat tartalmazó fájlok méretének csökkentése volt. A legelterjedtebb, MPEG1/2 layer III (MP3) formátum beállításoktól függően kb. tizedére képes csökkenteni egy zeneszám CD-n elfoglalt tárhely igényét – de ennek súlyos ára van. Az MP3 úgynevezett veszteséges tömörítést alkalmaz - pl. az extrém mélyeket és magasakat elhagyja. A dinamika kompresszálással hazavágott hanganyag így lesz még csapnivalóbb minőségű – bár a minőség a szó klasszikus értelmében itt már régen nem releváns.

Ma már természetesen léteznek sokkal barátságosabb tömörítési módok (köztük olyan is, amely veszteség nélkül képes viszonylag kis helyen tárolni a zeneszámokat). Egy Los Angelesben dolgozó hangmérnök szerint az ilyen módon tárolt zene hallgatása kb. olyan, mintha a Louvre-ban a Mona Lisa-t nem eredetiben, hanem egy több száz megapixelből álló fotón állítanák ki. Nagyon nehéz lenne megmondani a különbséget, de a két dolog mégis igen távol állna egymástól.

Hol tartunk most?

A hangfelvételek készítésénél alkalmazott digitális technika eleve kiöli a zenéből az életet – szinte valamennyi felvétel természetellenes ritmikai és hangjegy szerinti precizitásra törekszik. Ugyanakkor a mai napig javában dúl a hangerő háború – összességében talán soha nem voltunk ilyen távol a valósághű hangzástól, vagyis a HiFi eredeti értelmezésében létező minőségtől. A múltat továbbra is üzleti érdekek mentén keverik újra – a „digitally remastered” kifejezés megtalálható gyakorlatilag minden újra kiadott régi lemez borítóján.

Akadnak azért szervezetek, akik megpróbálnak küzdeni a Loudness War befejezéséért. Egy internetes közösség Ian Shepherd hangmérnökkel az élen megszervezte a "dinamikatartomány napját". A bakelitlemezek újraéledése szintén ad némi reményt a valódi minőségi felvételek visszatérésére. Valószínűleg az "audio kultúra" (lásd HFM)  már soha nem lesz olyan, mint régen volt, de bízzunk benne, hogy a „régi típusú füllel” rendelkezőknek valamivel több lehetősége lesz jó minőségben zenét hallgatni, mint most.

Ha másként nem, hát többet fogunk koncertre járni.

Írta:Varga Zoltán

Forrás:http://barazdazaj.blog.hu/